Botok

A régi világban a bot nem csak a pásztoroknak, de mindenkinek általános kézbelije volt. Nehéz terepviszonyok közt járva, vagy elnyűtt inú öregeknek támaszték, karhosszító eszköz akár verekedéshez, akár gyümölcsszedéshez: kézben hordott biztonság. Formájáról, kiviteli módjáról lehetett tudni viselője társadalmi hovátartozását, rangját.

A pásztorvilágban a Rákóczi-szabadságharcig mindenki fokost viselt önvédelmi fegyverül, a tereléshez viszont valami nem túl értékes, de szívós, görbe, sokszor girbegurba botokat használtak. (Az ilyet ha eldobom, a baromra leginkább "lapjával" érkezik, nem tesz a jószágban kárt, míg egy egyenesebb bottal, ha hegyével, bunkójával találja, akár meg is ölheti az állatot.)

Aztán, hogy a bot végi vasakat betiltották - a kanászét nem lehetett, de foka az ő baltájának sem hegyesedhetett - terjedtek el a bunkós, sokszor ónozott botok. Minthogy ezek is fegyverek voltak első sorban, kivitelüknél a célszerűség volt a meghatározó, jellemzően nem cifrázták őket. A botokra faragott képek a pásztorvilágban a hagyomány meglazulásakor terjedtek el, előbb virtuskodásként, majd kiegészítő pénzkereseti forrás gyanánt.