Aranyos Sándor (gulyás)

  10 éves forma voltam, mikor még mit sem tudva a hajdani kiskondásról, mégis hozzá hasonlóan, megcsináltam magamnak kenderkötélből az első ostoromat. Azzal próbáltam a kongatást tanulni.  Nagy áhitattal néztem reggel, este, ha összetalálkoztam velük, a csordások gyönyörű, bőrből készült ostorait. Ezen kezdődött a dolog, barátkozgattunk.

  Következő nyáron a kan pulink egy szép szukával összehozott kis kalanddal szerzett nekünk egy gyönyörű kiskutyát, ők is velünk voltak, mikor Dadán nyaraltunk. A falu pásztornépe között hamar híre ment a tündéri kis jószágnak... Az egyik csordásnak két ostora is volt, az egyiknek nyele verzettebb, a másiknak a dereka. Szó szót követett, megbeszéltem apával, s a kiskutyát elcseréltem a két ostorból összetett ócskábbra. (A csordást furdalhatta a lelkiismeret a méltatlan cseréért, mert az ostor mellé az asszonnyal egy kakast is levágatott.) Én boldog voltam, hogy lett egy igazi ostorom, eztán azzal gyakoroltam.

  Egy év alatt lekopott a csapó, a csordást kerestem, hogy megjavítaná, de ő az ostor készítőjéhez küldött, Aranyos Sanyi bácsihoz,  aki kinnháló gulyás volt. A falubeli címét mondta meg, ott keressem vasárnap, olyankor bejő az asszonyhoz kenyírért, szalonnáéír, tísztáért, meg ami kell, egy hétre való.

Sanyi bácsi alacsony, nyomorodott vállú, de óriási tenyerű, szívós öregember volt, szikár arcú, élénk, huncut tekintetű. Hamar összebarátkoztunk. Szerettem volna egész nyáron mellette bojtárkodni, idővel a szüleim is engedték volna, de hol Sanyi bácsit érte baleset, hol én kerültem kórházba, s nem tudom még mi minden történt, de végül felszámolták a gulyát, s az életét Isten ege alatt a szabad pusztán töltő ember végleg a faluba szorult. Ez a zsúfolt emberi világ neki éppoly idegen volt, mint egy ólba kényszerített vadállatnak, inettől fogva haláláig ő már csak önmaga árnyéka volt. Gyakran mondogatta, hogy fél lábbal van már csak itt, a másik fele a sírban, mégis irdatlan sok időbe tellett megtenni ezt a világok közötti egyetlen lépést... 

  A gyakorlatban nem tanulhattam tőle szinte semmit, a válla nyomorodottsága miatt azt sem vállalta, hogy együtt csináljunk ostort, mert bár magában babrálgatott a bőrőkkel, de a finom kézmozdulatok gyakran szánalmas kínlódást jelentettek számára. Viszont, ha csak tehettem, felkerestem, s órákon át beszélgettünk. Az ő világa az Isten-termtette világ volt, benne minden a maga teremtett helyén, törvénye: a kőtáblába sohase vésett isteni törvény. Ez tárult föl előttem a vele töltött alkalmakkor! Nem tanultam tőle szinte semmit, a legtöbb dologra magamnak kellett rájönnöm, viszont adott egy biztos viszonyítást, egy alapot amelyre állva meglelhetem e teremtett létben az én rendelt helyemet, egy szemléletet, amellyel nem csak kereshetem, meg is találhatom a Teremtő akaratot. Sanyi bácsi olyan ember volt, aki tudta, élte a dolgok szerét, a kínai bölcs, Lao-ce emlegette "Taót".