Tóth László (halász)

A TISZA GYERMEKE A "KENYIZSI RÉIVÍSZ"

  Csúfneve is volt Tóth Laci bácsinak, amit jelenlétében nem emlegettek, "kasu réivísznek" hítták. (A "kasu" lengyel szó, eredeti jelentése: süket, kibővítve "bolond", miként a süket is jelent ilyesmit. Tiszadadán sok lengyel származású család él, ma már magyar öntudattal, de pl. ezzel a "kasu" örökséggel.) Ezt azért ragasztották rá, mert sok kuncsorgó utast megszánt, s csupán jószóért vitt át a túlsó partra. Sohasem törekedett az elégnél többre!

  A 20-as évek elején született ott, a Tisza-parton, ahol lényegében az egész életét letöltötte. Ősei is halászok voltak. Ő ifian elment summásnak néhány cimborával - mesélte - a csendőrök egyszer jól megverték, három napra étlen szomjan be is zárták, mert ebédidőben újságot vett a kezébe... Azut jött a nagy háború, besorozták, majd csak négy év múlva keveredett haza 3 év francia fogság után. Többet nem hagyta el a Tiszát.

  Laci bácsi szeme mindig nevetett, mozgása még hetvenen túl is fiatalos volt, s cserzett bőre alatt egy örök gyermek szíve dobogott. Mikorra én visszaemlékezhetem, már "nyugdíjas" volt, ha ugyan azt a kevéske pénzt lehet ezzel az előkelő névvel illetni, de ez őt cseppet sem zavarta: minden hajnal a vízen érte, s napközben csak ebédelni, meg a délutáni pihenőre húzódott be kicsike házukba. Némi keresetkiegészítésként vállalta a strandőri szolgálatot, meg a nyaralók csónakjait felügyelte.

  Tőle tanultam meg evezni, s vele mindig meg lehetett vitatni a frissen tapasztalt természeti csodákat. A Tiszát úgy ismerte, mint a tenyerét, még jobban, mert azt ismerte a víz alatt is! Tudta hol laknak a vidrák, melyiknek hány kölyke van, hol jár át hajnalonta a túlsó partra egy anyakoca a malacaival, s hol és mikor úsznak az őzek, melyik fán fészkel vakvarnyú, hol laknak a hollók és így tovább. A legjobban a halakat ismerte, de arról nem sokat mesélt, mert csak félig voltak hivatalosak a varsái... Én meg csak gyerek voltam, s bár a falu minket befogadott, azért mégis csak "mérnökúrfinak" ismertek. (Itt némi magyarázattal tartozom: édesapám, kulák szülők ivadéka, ennek ellenére csak elvégezte az egyetemet, de ő nem volt senkinek az "elvtársa", mindenkit  urazott - a segédmunkást, piaci trógert is - , s őt is urazták. Ezzel együtt rendkívül közvetlen ember volt, bárkivel könnyen barátkozott, azonban a geológusmérnöki végzettsége faluhelyen az idegenek szemében némi távolságot tartatott.)

  Laci bátyám a tavaszi áradáskor hosszan nézte a munkálkodó vizet, mit hogyan rendez át "őkelme" a következő idényre. A Tisza neki a mindenséget jelentette, a tápláló anyát és a törvényt. Ha egész nap is a vizen volt, nem vitt magával innivalót, ha megszomjazott, a folyó vizét szürcsölgette. Ezen, mikor először láttam, fennakadtam, s megkérdeztem, nem fél-e, hogy beteg lesz tőle. Azt felelte, hogy ha a halak, őzek és más állatok kibírják, neki is ki kell bírni, ha meg a halak kipusztulnak már, akkor ő minek éljen. Mesélte, hogy még a nagy iparosítás előtt az egész falu a Tisza vizével élt, azt itták, abból főztek, azzal mostak, benne mosakodtak, s szabályozás ide vagy oda, még akkor is annyi hal élt benne, s oly sokféle, hogy az ember kéínyíre-kedvire válogathatott. A nagy ciánszennyezéskor ez a mindig mosolygós ember velem együtt sírt, s akkortól igen csak meghalványodott az egyébként ráncaiba költözött mosolya...